|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 54 találat | lapozás: 1-30 | 31-54 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Iancu, Laura 2012. március 20.Szőcs Géza: műbalhé a József Attila-díjasok listájának módosítása körüli vitaMűbalhénak nevezte Szőcs Géza magyarországi kulturális államtitkár az idei József Attila-díjak odaítélése körül kialakult vitát, s azt, hogy a javaslatot tevő írószervezetek kifogásolták: az általuk javasoltak helyett részben mások kapták az elismerést – adta hírül az MTI az Irodalmijelen.hu oldalra hivatkozva. Idén Báger Gusztáv költő, Bálint Péter író, Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő, Kenéz Ferenc költő, Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, Kiss Judit Ágnes költő, Krusovszky Dénes költő, Németh Zoltán költő, irodalomtörténész, Payer Imre költő, Széky János műfordító, Szilasi László irodalomtörténész, esszéista és Végh Attila költő, esszéíró részesült az elismerésben. A Magyar Narancs on-line kiadásában a március 14-i díjátadót követően megjelent írás szerint a szaktárca tavaly is és most is 26 jelöltet kért az írószervezetektől, amelyből kiválaszthatják a „nekik tetsző” 13 díjazottat, de ezt a szervezetek mindkét alkalommal elutasították. „De akkor és most is ugyanaz lett a vége: egyszerűen kihúztak pár nevet a listáról, és beírtak újakat – tavaly négyet cseréltek, idén hatot” – írták. A Magyar Narancs a listáról kihúzott írók nevét is közölte (Fekete J. József, Kontra Ferenc, Nagy Gábor, Pollágh Péter, Ungváry Rudolf és a kolozsvári Egyed Emese), nem írták meg azonban, hogy helyettük kiket díjaztak. Az idén díjazott Böszörményi Zoltán tulajdonában álló aradi irodalmi folyóirat internetes kiadásában Szőcs Géza – aki korábban maga is a lap munkatársa volt – felidézte: az írószervezetek javaslatai alapján 13 embernek kellett volna megkapnia a József Attila-díjat. „Ebből a 13-ból személyes döntésem alapján 6 alkotó nevét hátrább soroltam, és beemeltem helyettük 6 másik nevet arról a listáról, amelyen ugyancsak az írószervezetek jelöltjei szerepeltek, de még nem rangsorolva” – fogalmazott az államtitkár. Kiemelte: ezelőtt 10 évvel a díjról a miniszter döntött az írószervezetek javaslatainak figyelembevételével. „Ekkor alakult ki az a gyakorlat, hogy az évente 13 díjra az írók 26 személyt javasolnak. A miniszter ebből választotta ki a 13 nevet, illetve művészt, akik aztán átvehették a díjat. Később a gyakorlat megváltozott: az írók továbbra is egy 26 névből álló listát véglegesítettek, de a minisztérium minden további nélkül átvette innen az első 13 nevet, vagyis aggály és vita nélkül elfogadta a névsort, egyben rangsort” – jegyezte meg az államtitkár. Szőcs véleménye szerint ez a szokásrend a minisztériumot 100 százalékosan eljelentékteleníti, „bólogatójánossá fokozza le, postás- vagy postaládaszerepre minimalizálja”. Szőcs Géza az aradi lapnak felvázolt egy javaslatot is. „Vállalom, hogy az általam javasolt 6 író és költő műveiből még idén megszerkesztek egy olyan antológiát, amely talán világosabbá teszi, miért rájuk esett a választásom. Ezzel szemben felkérem az írószervezeteket, hogy az általuk promotált 7 díjazott és 6 nem díjazott művész írásaiból is állítsanak össze ők maguk egy-egy antológiát. Attól kezdve fogjuk majd tudni, mit gondoljunk értékről, értéktudatról, minőségről” – vélekedett az államtitkár. Krónika (Kolozsvár) 2012. március 28.Iancu Laura: magánvéleményem az, hogy nincsenek csángók. – InterjúIancu Laura (1978-, Magyarfalu) költő, író, óvópedagógus, hittantanár, politológus és a közelmúltban szerezte meg a doktorátusát a PTE néprajz szakán. A következő könyve az Ünnepi Könyvhétre várható, március 15-én József Attila-díjjal jutalmazták – „…A magánvéleményem az, hogy nincsenek csángók. Persze, dehogyis nem, hogyne volnának, vannak. Az én értelmezésemben moldvai magyarok vannak, a csángóság pedig állapot. A népcsoport s ezáltal a nyelv, a kultúra valamikor leszakadt, és elindult a saját útján, minden természetes és nem-természetes hatás, inspiráció a román közösségből, nyelvből, kultúrából érkezett. A moldvai csángók Moldvába települt – többnyire – erdélyi magyarok és székelyek. Mint földrajzi kategóriát, kulturális jegyet kifejező fogalmat elfogadom a csángó szót, de tudjuk, hogy csángóknak nevezik a gyimesieket, a barcaságiakat, olykor a Déva és Bácska térségében élő menekült vagy telepes székelyeket, tehát azokat, akik kiszakadtak a tömb magyarságból. A csángó problematikához, a probléma gyökeréhez az is hozzátartozik, hogy a másság jegyét és fogalmát kívülről ragasztották a moldvai magyar népcsoportra…” (univpecs.pte.hu) Erdély.ma 2012. május 10.Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák - nemzetközi konferencia a moldvai csángókrólVeszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák címmel nemzetközi konferenciát rendeznek a moldvai csángókról pénteken és szombaton Budapesten. A nemzetpolitikai államtitkárság tájékoztatása szerint a tanácskozást Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár nyitja meg. Az első napon előadást tart többek között Tánczos Vilmos, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki a moldvai csángók nyelvcseréjéhez szól hozzá a 2011-es népszámlálás tapasztalatai és előzetes adatai alapján. Iancu Laura, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa a moldvai csángók katolikus identitásának gyökereiről és hátteréről beszél, míg Diószegi László, a budapesti Teleki László Alapítvány vezetője a moldvai csángók magyar nyelvű hitéletének történetét tekinti át. Szó lesz még a moldvai csángók gazdasági migrációjáról, a moldvai csángó magyar csoportok áttelepüléséről Magyarországra az 1940-es években, és a csángók irányított letelepedéséről Erdélyben. A pénteki napot egyházügyi kerekasztal zárja. Szombaton a moldvai oktatási program áll az eszmecsere középpontjában, illetve csángó fiatalokkal rendeznek kerekasztal-beszélgetést. A tanácskozást Rejtőzködő csángóföld mottóval Lakatos Demeter, Demse Márton, Duma András, Iancu Laura csángó művész verseiből és prózáiból, moldvai csángó énekekből, táncokból álló műsor zárja. A háttéranyag szerint a moldvai csángók a Kárpát-medencén kívül, a magyar nyelvterület legkeletibb peremén élő népcsoport. A felgyorsuló asszimiláció ellenére még ma is 45-50 ezerre tehető a magyarul beszélők száma. Moldvában az 1950-es években néhány esztendeig tartó periódust kivéve soha sem volt magyar nyelvű oktatás. Ezért kiemelkedő jelentőségű, hogy a magyar kormány és a magyar civil társadalom támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás indult a csángó falvakban, amely ma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyelete alatt és szervezésben folyik. A program keretében jelenleg 25 moldvai faluban mintegy 2200 csángó gyermeknek oktatják a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. MTI 2012. május 11.Répás: folytatódik a moldvai magyar oktatási programFolytatódik a moldvai magyar oktatási program, immár a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség vezetésével és szakmai felügyeletével - mondta a nemzetpolitikai helyettes államtitkár pénteken Budapesten. Répás Zsuzsanna a Veszélyeztetett örökség - veszélyeztetett kultúrák - a moldvai csángók címmel rendezett tanácskozás nyitónapján kiemelte: a magyar kormány számára a moldvai magyarság ügye kiemelt fontosságú. A politikus úgy fogalmazott, hogy ismert az asszimiláció erőssége és a számos megpróbáltatás, amelyet a moldvai magyarság sorsul kapott. Éppen ezért mindent el kell követni azért, hogy segítsük moldvai nemzettársainkat, hogy nyelvüket, kultúrájukat a következő nemzedékek számára átörökíthessék - mondta az államtitkár. Répás Zsuzsanna kitért arra, hogy a tavalyi népszámlálás (a csángók által nagy számban lakott) Bákó megyében több magyar mutatott ki, mint ahányan tíz esztendővel ezelőtt ott voltak. Úgy véli, ez akkor is jó eredmény, ha tudjuk, hogy ezúttal is csak egy töredékről beszélünk. Megjegyezte: néhány évvel ezelőtt még a magyar bölcsésznövendékeket is visszafordították Csángóföld tiltott területéről, ma a moldvai magyar órákat látogató csángógyerekek egymással versengenek a szavalóversenyeken. Az irány tehát jó - folytatta - kiemelve: azon kell közösen dolgozni, hogy a hatásfok és az eredményesség még magasabb lehessen a negyedmilliós moldvai katolikusság csaknem ötvenezres magyar ajkú közösségeiben. A helyettes államtitkár kitért arra, hogy a moldvai magyarság által megőrzött archaikus népi kultúra a Kárpát-medencét is meghódítva tovább él, mert azt "az őrzők, a csángó nép megóvta". Az évszázadokon át őrzött nyelv, hit és kultúra egyedülálló és erőt adó teljesítmény, amely hangsúlyossá teszi fokozott felelősségünket e veszélyeztetett értékek megvédésére - mutatott rá. Répás Zsuzsanna szerint a feladat egyértelmű, felelősséggel, eredményesen és elkötelezetten kell előre vinni a magunk lehetőségei szerint a magyarság ügyét. A kétnapos nemzetközi tanácskozás első napján előadást tart többek között Tánczos Vilmos, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki a moldvai csángók nyelvcseréjéhez szól hozzá a 2011-es népszámlálás tapasztalatai és előzetes adatai alapján. Iancu Laura, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa a moldvai csángók katolikus identitásának gyökereiről és hátteréről beszél, míg Diószegi László, a budapesti Teleki László Alapítvány vezetője a moldvai csángók magyar nyelvű hitéletének történetét tekinti át. Szó lesz még a moldvai csángók gazdasági migrációjáról, a moldvai csángó magyar csoportok Magyarországra való 1940-es évekbeli áttelepüléséről, és a csángók erdélyi irányított letelepedéséről. A pénteki napot egyházügyi kerekasztal-beszélgetés zárja. Szombaton a moldvai oktatási program áll az eszmecsere középpontjában, illetve csángó fiatalok részvételével tartanak kerekasztal-beszélgetést. A tanácskozást Rejtőzködő Csángóföld mottóval Lakatos Demeter, Demse Márton, Duma András, Iancu Laura csángó művész verseiből és prózáiból, moldvai csángó énekekből, táncokból álló műsor zárja. A nemzetpolitikai államtitkárság írásos összegzése szerint a moldvai csángók a Kárpát-medencén kívül, a magyar nyelvterület legkeletibb peremén élő népcsoport. A felgyorsuló asszimiláció ellenére még ma is 45-50 ezerre tehető a magyarul beszélők száma. Moldvában az 1950-es években néhány esztendeig tartó periódust kivéve soha sem volt magyar nyelvű oktatás. Ezért kiemelkedő jelentőségű, hogy a magyar kormány és a magyar civil társadalom támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás indult a csángó falvakban, ez ma a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyelete alatt és szervezésben folyik. A program keretében jelenleg 25 moldvai faluban mintegy 2200 csángó gyermeknek oktatják a magyar nyelvet és a magyar irodalmat. MTI 2012. május 11.Cél a nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatásaVersben, prózában, énekkel és tánccal mutatkoznak be szombaton Csángóföld kincsei a Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második rendezvényén, amely egyben a közreműködő Teleki László Alapítvány moldvai csángókkal foglalkozó pénteki tudományos konferenciájának lesz a záróeseménye. Az alapítvány hatodik alkalommal rendezi meg a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák: a moldvai csángók című tudományos konferenciát, amely mindig a moldvai csángókkal kapcsolatos aktuális kérdésekről szól – mondta el az MTI-nek Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke, egyben a szombati program szerkesztő-rendezője. Mint hozzátette, a pénteki konferencia a migráció, a nyelvváltás, a demográfia témaköreivel és az egyházüggyel foglalkozik, de olyan különlegességeket is felölel, amelyek eddig nem kerültek a moldvai csángó kérdéskör fókuszába. Ennek jegyében kerül sor szombaton a fiatal moldvai értelmiségiekkel való beszélgetésre, amely azért különleges, mert Moldvában évszázadokon keresztül nem volt magyar nyelvű oktatás, ezért magyar értelmiségi kör sem alakulhatott ki – mutatott rá a szervező. 2000 óta azonban a magyar állam és civil szféra támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás folyik a területen. A kezdeményezésnek már meg is van az eredménye, mert egy rendkívül tehetséges fiatal értelmiségi generáció kibontakozásának vagyunk a szemtanúi – tette hozzá. A Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második állomásaként meghirdetett szombati rendezvény célja a „nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása”. Az alapítvánnyal közösen rendezett A moldvai csángók élete – versben, prózában, énekkel és tánccal előadva című műsorban öt moldvai verselő, prózaíró mutatkozik be. Lakatos Demeter (1911–1974) költeményeit Csoma Gergely előadásában hallhatja a közönség. A másik négy költő pedig személyesen mutatja be alkotásait. A rangidős a somoskai születésű író, költő Demse Márton lesz. Utána a ma is Klézsén élő és alkotó Duma Andrást ismerheti meg a közönség. Végül két fiatal tehetség mutatkozik be, akik az 1989 utáni változások során tanulták meg a magyar nyelvet, oly módon, hogy ma már magyarul írják költeményeiket. Ők Diósi (Gábor) Felicia, akinek novellás-, illetve regénykötete is megjelent hazánkban, valamint Iancu Laura költő, aki az idén kapott József Attila-díjat. A rendezvény további részében Moldvából érkező népzenészek fogják szórakoztatni a közönséget, Petrás Mária és Antal Tibor énekét is hallhatják az érdeklődők. Hodorog András és a Somos együttes muzsikájára pedig moldvai csángó táncosok mutatják be örökségüket. Mint arra a rendező rámutatott, a csángó költők művészete mélyen gyökeredzik a moldvai világban, ezért különösen fontos, hogy a helyi népművészet is helyet kapjon a műsorban. MNO 2012. május 12.Csángóföld kincseiVersben, prózában, énekkel és tánccal mutatkoznak be ma Budapesten Csángóföld kincsei a Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második rendezvényén, amely egyben a közreműködő Teleki László Alapítvány moldvai csángókkal foglalkozó pénteki tudományos konferenciájának záróeseménye. Az alapítvány hatodik alkalommal rendezte meg a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák: a moldvai csángók című tudományos konferenciát, amely mindig a moldvai csángókkal kapcsolatos aktuális kérdésekről szól – mondta el Diószegi László, a Teleki László Alapítvány elnöke, a mai program szerkesztő-rendezője. A pénteki konferencia a migráció, a nyelvváltás, a demográfia témaköreivel és az egyházüggyel foglalkozott, de olyan különlegességeket is felölelt, amelyek eddig nem kerültek a moldvai csángó kérdéskör fókuszába. Ennek jegyében zajlik a fiatal moldvai értelmiségiekkel való beszélgetés, amely azért különleges, mert Moldvában évszázadokon keresztül nem volt magyar nyelvű oktatás, ezért magyar értelmiségi kör sem alakulhatott ki. 2000 óta azonban a magyar állam és civil szféra támogatásával iskolán kívüli magyar nyelvű oktatás folyik a területen. A kezdeményezésnek már mutatkozik is az eredménye, mert rendkívül tehetséges, fiatal értelmiségi nemzedék kibontakozásának vagyunk szemtanúi – tette hozzá a szervező. A Magyarság Háza által útjára indított Rejtőzködő Kárpát-medence sorozat második állomásaként meghirdetett rendezvény célja a nem ismert moldvai költészet és irodalom bemutatása. A moldvai csángók élete – versben, prózában, énekkel és tánccal előadva című műsorban öt moldvai verselő, prózaíró mutatkozik be. Lakatos Demeter (1911–1974) költeményeit Csoma Gergely előadásában hallhatja a közönség. A másik négy költő pedig személyesen mutatja be alkotásait. A rangidős a somoskai író, költő Demse Márton. Utána a ma is Klézsén élő és alkotó Duma Andrást ismerheti meg a közönség. Végül két fiatal tehetség mutatkozik be, aki az 1989 utáni változások során tanulta meg a magyar nyelvet, és ma már magyarul írja költeményeit: Diósi (Gábor) Feliciának novelláskötete, illetve regénye is megjelent Magyarországon, Iancu Laura költő idén kapott József Attila-díjat. A rendezvény további részében Moldvából érkezett népzenészek szórakoztatják a közönséget, Petrás Mária és Antal Tibor énekét is hallhatják az érdeklődők. Hodorog András és a Somos együttes muzsikájára moldvai csángó táncosok mutatják be örökségüket.(MTI) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. március 23.Idő görgette töredékA Moldvai Magyarság márciusi lapszámáról Megjelent a Moldvai Magyarság 262., 2013. márciusi száma. A moldvai csángók havilapjának legfrissebb kiadása Kosztolányi Dezső Húsvét című versével – "S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,/megrészegül az illaton a föld,/s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt – //kelet felől egy sírnak mélyiből,/elrúgva a követ, fényes sebekkel/száll, száll magasba, föl az isten-ember." – indít, a második oldalon közölt szerzeményt Iancu Laura, Oláh-Gál Elvira, Halász Péter, Faragó József, Sántha Attila és Tánczos Vilmos írásai követik, több közülük román fordításban is megjelent a lap hasábjain. A harmadik oldalon Iancu Laura cikkét olvashatják a Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes pap, népénekkutató és tanár emlékére szervezett budapesti rendezvényről, beszámolója alatt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tudatja, hogy létrehozta a moldvai magyar oktatási programból kikerülő csángó értelmiségiek, tanulmányaikat itthon, magyar nyelven folytató főiskolások és egyetemisták által megpályázható Jáki Sándor Teodóz- ösztöndíjat. Oláh-Gál Elvira a Petrás Incze János emlékére Budapesten szervezett XVII. csángó bálról tudósít, Halász Péter könyvismertetővel jelentkezik. Recenziójában Iancu Laura Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban című, a budapesti Lucius Kiadónál megjelent kötetét méltatja. Mint írja, "...legalább ilyen érdekes és tanulságos a jeles napi szokásoknak az a rétege, amelyekbe azok tartoznak, amelyek a Kárpát- medencén belüli magyar nyelvterület nagy részében ismertek, vagy legalábbis a közelmúltig ismertek, hogy úgy mondjuk, "szokásban voltak", csak Moldvában (Magyarfaluban) teljesebb formában, elevenebben maradtak meg a XXI. századra. Ilyenek például a karácsonyhoz kötődő ünnepkör elemei, amelyből Moldvában egészen az utóbbi időkig hiányoztak az Európából hozzánk, a polgári rétegeken keresztül beszivárgott elemek, mint a karácsonyfa, viszont erőteljesebben érvényesülnek a vallási kötődésű motívumok." Faragó József A szabófalvi hejgetés emlékei című írásában megjegyzi: "A magyar folklórkutatás történetében alighanem először adódik, hogy népi kultúránknak egy olyan ritka emlékére találunk, amelynek összeszámlálására még egyik kezünk ujjai is túlságosan soknak bizonyulnak. Ezért halaszthatatlan kötelességünk volna Szabófalván és a többi északi csángó faluban – emberi számítás szerint bizonyára a tizenkettedik óra után, de az íratlan, szóbeli költészet megmaradásának valamilyen csodájában reménykedve – valamennyi aggastyánt végigkérdezni felőle, mert minden felbukkanó kis szövegfoszlány támpontokat nyújthatna teljesebb szövegének visszaállításához, valamint szimbólumainak megfejtéséhez." A szerző Kovács Sándor Ivánt is idézi: "Csak évezredekkel mérhető, mióta görgeti és koptatja az idő ezt a törmelékké töredezett szöveget. Valamennyi változatát anyanyelvi emlékezetünk legféltettebb kincseként kell tehát őriznünk, rögzítenünk és továbbhagyományoznunk." Sántha Attila Három magyar eredetű besszarábiai helynév: Orhei című értekezésének márciusi részében a hotini és stauceni-i, a mugyilói és környéki, a budzsáki és a kisinyovi magyarok, katolikusok történelméről ír. "1588-ban Petre Schiopul vajda hívására egy háromfős lengyel küldöttség utazik Moldvába, hogy a protestáns eretnekséget megállítsa, ők megállapítják (Stanislaw Warsewicki, MCSMO 85, 91-94, Johannes Künig-Schonovianus, MCSMO 86-90), hogy az országban kizárólag magyar és szász katolikusok laknak. (…) Jerzy Krasinski lengyel követ 1636-os útjának leírásából kitűnik, hogy az 1621-es hotini csata után a város elpusztult, "mára csak egy kis falu, méghozzá nagyon szerencsétlen". Talán ekkorra tehető a magyarság eltűnése is, hisz Niccolo Barsi 1639-es leírásából megtudjuk, hogy a település lakói mind ortodox vallású moldvaiak." A lap Régi magyar nyelvemlékek című rovatában a Huszita Biblia egy részét idézi, míg Tánczos Vilmos A moldvai csángók nyelvészeti kutatása című tanulmányának ötödik részét közli. Csűry Bálint "1941-ben bekövetkezett korai halála miatt csak néhány tanulmányát sikerült befejeznie, köztük a csángó igeragozásról szóló monogáfiát (Csűry 1932a), de tervezett fő műve, az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárához hasonló, mintegy azt kiegészítő déli csángó szótár már nem készülhetett el. Pótolhatatlan veszteség, hogy 1944 őszén Debrecenben, háborús körülmények között a déli csángó szótár összegyűjtött anyaga is megsemmisült, és elpusztultak a már megírt fejezetrészek is." A Forrásaink című rovat egy 1921-es dokumentumot idéz (feltárta Seres Attila, lejegyezte Iancu Laura, míg a lapszám Iancu Laura Szeretetföld című regényének részletével zárul. A Székelyföld Alapítvány által kiadott lap 2 lejért kapható, részletek a www.hargitakiado.ro weboldalon. Knb. Népújság (Marosvásárhely), 2013. november 9.Baráti est a csángó magyarokért BudapestenBaráti estet szervez a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) és a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület (KEMCSE) jövő szerdán a budapesti Barabás Villában. A rendezvény célja, hogy a Magyarországon élő csángó művészek produkcióin keresztül tolmácsolják programjaik támogatóinak a csángók köszönetét. A szervezők tájékoztatása szerint a fellépők között lesz a Prima díjas Petrás Mária népdalénekes és keramikus, az AMMOA alapítója, valamint Iancu Laura csángó költő és néprajzkutató, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja. A "köszönet estjén" mutatkozik be az AMMOA új elnöke, Legeza László és az alapítvány szóvivői szerepét elvállaló Berecz András Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató, aki az esten a világ első csángó társasjátéka, a Naputánjáró mesevilágát jeleníti meg. Az esemény fővédnöke Pokorni Zoltán (Fidesz-KDNP), a XII. kerület polgármestere. Antal Gábor, az AMMOA leköszönő elnöke az MTI-hez eljuttatott háttéranyagban kiemelte: az elmúlt években az alapítvány célja a moldvai magyar oktatási program fenntartása és lehetőség szerinti fejlesztése volt. A következő nagy feladat a jelenlegi támogatói kör bizalmának megőrzése és a támogatói bázis szélesítése. Bíznak abban, hogy a szakmailag már erős lábakon álló oktatási program anyagi téren is megkapja azt a figyelmet és elköteleződést, amely szükséges ahhoz, hogy a magyar nyelvű oktatási tevékenység új moldvai helyszíneken, vagy a már létező helyszíneken nagyobb óraszámban, változatosabb programmal is megjelenhessen - hangsúlyozta az elnök. Pákozdi Judit, a Csángó Baráti Est főszervezője és a KEMCSE elnöke szerint az egyesület tagjai nagy odaadással és önkéntesen dolgoznak a moldvai gyerekek magyar taníttatásáért. Kiemelte: azok lehetnek keresztszülők, akik jelképesen keresztgyereküknek fogadnak egy-egy csángó gyermeket, és vállalják magyar nyelvi oktatásának költségeit. A keresztszülők az anyagi támogatáson túl személyes kapcsolatot tartanak a gyerekekkel és családjukkal, segítik és látogatják őket, megemlékeznek ünnepeikről, valamint többek között nyári táborozásokat szerveznek számukra. A moldvai magyar oktatási programnak köszönhetően jelenleg 26 csángó faluban - iskolában és iskolán kívül - közel 2 ezer gyermek tanulhatja ősei nyelvét. A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) az oktatási program magyarországi és erdélyi támogatásait gyűjti össze és juttatja el a programot koordináló szervezet, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége részére. MTI - alfahir.hu 2014. január 23.Moldvai Magyarság – Megjelent a moldvai csángók lapjának 24. évfolyama –A Moldvai Magyarságnak, a moldvai csángók lapjának ez évben jelenik meg a 24. évfolyama. Az első szám Csángó Újság címmel 1990. március 21-én, Erőss J. Péter szerkesztésében látott napvilágot, Sepsiszentgyörgyön. A tördelést és a nyomdai munkálatokat akkor a Háromszék napilap végezte. 1992-től Ősz Erős Péter vette át az újság szerkesztésének feladatát. A folyóirat magyar és román nyelven jelenik meg, ami azért fontos, mert sok moldvai nem tud magyarul, vagy beszél ugyan, de nem olvas magyarul. Jelenleg a Hargita Kiadó gondozásában jelenik meg a moldvai csángók havilapja, amelynek címe: Moldvai Magyarság. Az újság 2014. januári számában – ahogyan a borítója is mutatja – első helyen a madéfalvi veszedelem 250. évfordulójának állít emléket. Halász Péter a tragédia következményeit egy kevésbé közismert nézőpontból tárgyalja, a lap köszönti a Príma-Primissima-díjas Petrás Máriát, megismerhetjük Iancu Laura „Moldva a XIX. Században” című cikkét, Borbáth Erzsébet, a Domokos Pál Péter Alapítvány elnöke a csángó gyermekek oktatásának támogatásáról ír, olvashatunk a csángó hiedelmekről, és sok más érdekességet találhatunk a lapban. A Moldvai Magyarság havilap januári számát Halász Péter ismerteti a Csángó Rádió hallhatóságának. csangoradio.ro Erdély.ma, 2014. január 27.Markó Béla kapta a Bárka folyóirat díjátMarkó Béla költő, író és Egressy Zoltán író, drámaíró kapta meg ez évben a Bárka irodalmi és művészeti folyóirat Bárka-díját. A rangos irodalmi lap szerkesztősége a magyar kultúra napjához közel évek óta ünnepi esten értékeli a folyóiratban előző évben megjelent prózai és verses alkotásokat. Az elismerést, amelyet már 14. alkalommal osztanak ki, olyan szerzők kaphatják meg, akik az előző évben jelentős publikációkkal gazdagították a folyóiratot, és évek óta munkakapcsolatban állnak a szerkesztőséggel. A díjat a folyóirat szerkesztősége alapította 2000-ben. Az eddigi díjazottak között olyan magyarországi és határon túli alkotók vannak, mint Bogdán László, Fekete Vince, Iancu Laura, Tandori Dezső. Markó Béla rendszeresen küld verseket és esszéket a Bárka szerkesztőségének, tavaly több számban is megjelentek művei: Amerikások, Allegória, Éppen olyan, Árnyékok, Identitás, Fohász. Egressy évek óta publikál a Bárkában, tavaly két elbeszélése jelent meg Ravatal Rádió és Ahogy szereti címmel. maszol.ro, 2014. február folyamánSzabó Zsolt: Szabófalvától Magyarfaluig. Csángó kiállítás és könyvbemutatók a Magyar Kultúra Napján Sokszor emlegetjük Kányádi Sándor híres verssorát, a Szabófalvától San Franciscóig a világ minden tájára szétszóródott magyarság koordinátatengelyeként. Tavaly augusztusi számunkban Bartha András, a Pusztinai Magyar Házat működtető egyesület elnöke számolt be a Művelődés hasábjain az elért eredményekről, zenei és nyelvi táboraikról, hagyományos műveltségüket ápoló rendezvényeikről, a Kárpát-medence minden sarkából látogatóba érkezett vendégek fogadásáról. Az utóbbi években hagyományőrző csoportjukkal kétszer is sikerrel szerepeltek az Európai Parlamentben. A határon inneni és túli látogatásaikról, a 250 évvel ezelőtti madéfalvi veszedelem miatt elbújdosottak leszármazottainak rokonkereséseiről is olvashatunk négynyelvű honlapjukon (www.pusztina.ro). Ehhez képest bizony elég ritkán hallunk-olvasunk a legnagyobb csángó településről, Szabófalváról. A Kriza János Néprajzi Társaság éppen kiemelten fontos szerepére való tekintettel a Magyar Kultúra Napjának ünnepi műsorában három csángó szerzőtől elsősorban csángóknak, de másoknak is szóló könyvet mutattak be, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumból pedig ízelítőt hoztak – főleg régi fényképeket, dokumentumokat – a társaság Mikes utcai székházának előadótermébe, Kolozsvárra. Az est házigazdájaként Jakab Albert Zsolt elnök hangsúlyozta, hogy a 25. életévébe lépett Kriza Társaság kezdetektől nagy figyelmet fordít a hagyományos kultúra tárgyi és szellemi emlékeinek összegyűjtésére, népszerűsítésére, közkinccsé tételére, ezzel is folytatva a híres elődök: Petrás Ince, Domokos Pál Péter, Faragó József, Jagamas János, Kallós Zoltán vagy a Moldvai csángó népművészet (1982) szerzői, dr. Kós Károly, Nagy Jenő és Szentimrei Judit korszakos munkásságát. A kolozsvári egyetemi szintű néprajzi oktatás háttérintézményeként évkönyvekben, értesítőkben, több mint 120 kiadványban, fotóarchívumban és adatbázisban teszik hozzáférhetővé az eddigi kutatások eredményét. Nem kis büszkeséggel említette, hogy Nyisztor Tinkának a moldvai magyarok népi táplálkozásáról írott monográfiája társaságuk legfrissebb kiadványa. Magdó János kolozsvári főkonzul üdvözlő szavaiban elmondta, hogy hétfalusi csángóként a személyes érintettség okán is természetesen odafigyel a csángók történelmére, néprajzára, mindennapi életük, szokásaik, hagyományaik kutatásával foglalkozó szakemberek könyveire. Hangsúlyozta, hogy a magyar nyelvhez és kultúrához ezer szállal kötődő moldvai csángóság sajátos helyzetét is figyelembe véve ez a kapcsolat még magától értetődőbb, természetes és szoros kell hogy legyen az eljövendőkben. Három könyvet mutattak be és értékeltek az előadók, mindhárom szerzője moldvai csángó magyar, ketten ma is ott élnek, Szabófalván illetve Pusztinán. Sorrendben a kolozsvári egyetemi tanár, Tánczos Vilmos a szabófalvi Perka Mihálynak román nyelvű kötetét: Rãdãcini. Despre maghiarii din Moldova (ceangãii); Bereczki Ibolya, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója Nyisztor Tinka: Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiáját; Peti Lehel tudományos kutató pedig Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban. Néprajzi vizsgálat című kötetét méltatta. A rendezvényen elhangzott előadásokból kettőnek kissé rövidített változatát lapszámunkban közöljük. A Csángó hétköznapok című kiállítást Pozsony Ferenc akadémikus nyitotta meg, s hogy a jellegzetes csángó ízvilágot is megismerjük, Nyisztor Tinka saját készítésű galuskával kínálta a közönséget, ami leginkább a mi töltikénkre emlékeztetett. Művelődés (Kolozsvár), 2014. február 7.Csángó Tükör – Megjelent a 32. számA Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület kiadásában jelenik meg a Csángó Tükör moldvai magyar kulturális folyóirat. Ezt a lapot a Budapesten dolgozó és tanuló csángó fiatalok indították útjára több, mint tíz évvel ezelőtt; az anyagi lehetőségek szűkössége miatt azonban nem volt teljesen folyamatos a megjelenése. Amióta azonban a szerkesztését, kiadását átvette a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, azóta 2-3 havonta folyamatosan megjelenik. Főszerkesztője Tampu (Compoly) Stelián, a szerkesztőbizottság: Bogdán Tibor, Tampu Ferenc, Tampu Krisztián, Kóka Rozália és Trunki Péter. A Csángó Tükör most megjelent száma – a X. évfolyam 32. száma – méltó emléket állít a 200 éve született Petrás Ince Jánosnak, Benda Kálmánnak és Ferencz Évának. Az írások szerzői: Tampu (Compoly) Stelián, Tánczos Vilmos, Gál Tibor, Domokos Mária, Barna Gábor, Trunki Péter, Iancu Laura, Halász Péter, Kóka Rozália, Cs. Bogdán Tibor. A Csángó Tükör folyóirat legújabb számát Halász Péter ismertette. csangoradio.ro Erdély.ma, 2014. május 31.Szigetek, szórványok, zárványokSzórványról – másként. Ez az alaphangja a Korunk újabb szórványszámának. (Az 1989 után megújult folyóirat 1991 novemberében hívta fel először nagyobb nyomatékkal szórványgondjainkra a figyelmet.) Mi indokolja a roppant bonyolult témakör újszerű megközelítését? Bodó Barna politológus és egyetemi oktató a 2011-es romániai népszámlálás riasztó adataiból indul ki: miközben a tömbben élő magyarság demográfiai mutatói javulnak vagy stagnálnak, a szórványnak minősülő megyékben a magyarok lélek- és arányszáma drasztikusan csökken. Ezekről a kérdésekről nemcsak beszélni kell. "Nemzetstratégiai lépésekre van szükség – érvel a tanulmány szerzője –, a szándéktól el kellene jutni olyan közpolitikai programok megfogalmazásáig, amelyek mögött egyrészt világosan azonosítható a (kisebbségi-nemzeti) közösségi szerepvállalás, másrészt a megvalósulás feltételei is biztosítottak." Nem siratni kell a szórványt – ez csendül ki az elméleti-módszertani jellegű tanulmányokból (Bodó Barna, Vetési László, Péntek János, Csete Örs) és a helyszínfelmérő helyzetképekből, Bakó Botond, Balázs-Bécsi Gyöngyi, Balázs-Bécsi Attila, Ambrus Attila, Szilágyi Aladár, Dáné Tibor Kálmán, B. Kovács András, László Erdei Edit, Oláh-Gál Elvira írásaiból egyaránt –, hanem stratégiateremtéssel és gyakorlati építőmunkával gátat vetni a szigetek szórványosodásának, a szórványok elzárványosodásának. Maga az újabb szakirodalom is immár az összmagyar szórványprogram kidolgozásának folyamatáról tanúskodik, felelősségteljes építőmunkára ösztönöz. Ezért is kerülhetett a Korunk júniusi számának fókuszpontjába a határokon átívelő szórványmentés. A Százéves éjszaka képeire (Iancu Laura versei), Az elmúlás megragadására (Széman Emese Rózsa) és A Kárpát- medence magyar fiataljaira (Péter Árpád) egyaránt figyel a szerkesztőség. Cseke Péter. Népújság (Marosvásárhely) 2014. július 30.Ünnepelt a legkeletibb csángómagyar faluA Magyarfalusi Napok az egyetlen olyan magyar program a moldvai csángóság között, amely tizenegy éve megszakítás nélkül képes értéket felmutatni és átadni. A legkeletibb moldvai csángómagyar falu, saját hagyományát felkutatva és felmutatva, teret biztosít a fiatal és idősebb tehetségeknek, hogy saját maguk bemutathassák azt a kulturális értéket, amely a csángómagyarságot jelenti számukra. A csángó falu ünnepségén jelen volt Oláh Gál Elvira is, akinek mikrofonja előtt előbb a kulturális programokat szervező budapesti Bogdán Tibor szólalt meg. Bogdán elmondása szerint 12 évvel ezelőtt Iancu Laura egy kis baráti összejövetelének induló programjából nőtt ki ez a rendezvénysorozat, akkor még nem számítottak arra, hogy ebből falunapok lesznek. Bogdán Tibor Iancu Laurával együtt döntött úgy, hogy idén megalapítják a Magyarfaluért Díjat, így ismerve el azok munkáját, akik sokat tesznek a faluért. Idén az elismerést Bogdán Gatu Klára nyerte el, akinek munkássága nem csak a falu, de az egész magyarság számára fontos. A díjazott, a néptáncot oktató Bogdán Gatu Klára a mikrofon előtt elmondta, hogy a csángók anyanyelve az énekben és a táncban erősebb. A külsőrekecsényi Gyurka Valentin szerint a csángók beolvadása most jelenleg stagnál, egyre több gyermek tanulja a táncokat, és az énekeket, de a csángó nyelvet azt konzerválni kell, mert az nem marad meg. Bogdán Tibor arról is beszélt, hogy az idősek „viszik magukkal” az ősi kultúrát, a lehetőség pedig a fiatalokban van, ha megtanulják az őseik nyelvét és őrzik azok hagyományait. Kossuth Rádió, Erdély.ma 2015. január 26.Ünnep a nap fiaivalCsángók és magyarok a magyar kultúra napján A Keleti-Kárpátokon túli, különös szépségű világban, Csángóföldön találták magukat csütörtök délután a Maros Művészegyüttes termét zsúfolásig megtöltő marosvásárhelyiek. Az együttes és az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének sokadik közös, január 22-i rendezvényén dalok, táncok, képek és egy rendkívül gazdag tudásanyagot rejtő könyv hozta közel a sokszor, sokak által megvetett, elvetendőnek ítélt szellemi kincseket, amelyek nélkül szegényebb, színtelenebb lenne a Himnusz születésének napján ünnepelt magyar kultúra. A kezdés előtti negyedórában pihenni, feltöltődni vágyó tömeg vette körül a művészegyüttes kövesdombi székhelyét. A nagyérdeműt Szöllősi Kata hangján csángó népdalok hívták az előtérbe, ahol a következő percekben Barabási Attila köszöntötte az egybegyűlteket. – Minden magyarul beszélő embernek meg kell állnia ezen a napon. Nekünk, kultúra iránt elkötelezetteknek kötelességünk megállni, visszatekinteni a múltra és tervezni a jövőt. Ma megpróbálunk egy kicsit közelebb kerülni ahhoz a kultúrához, amely, ha távoli is, a miénk – mondta az együttes vezetője, majd Kilyén Ilka színművésznő, az EMKE Maros megyei szervezetének elnöke vette át a szót. – Ezek a népdalok, néptáncok, a képeken is megjelenített kultúránk képezhet hidat a hajdanvolt és az utánunk következő magyarok között – hangsúlyozta, majd arról tett említést, hogy Maros megyében elsőként az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület ünnepelte meg a rendszerváltás utáni időszakban a magyar kultúra napját. Az elkövetkezőkben a napokban elhunyt Kötő Józsefre emlékezett az EMKE-elnök. A Csángók és magyarok címet viselő rendezvény kapcsán Kilyén Ilka kiemelte, hogy a csángó kultúra rendkívül fontos, elválaszthatatlan része a magyar kultúrának. – A csángó magyarok a Keleti-Kárpátokon túl, egy olyan helyen élnek, amely soha nem volt a történelmi Magyarország része. De megmaradtak, vannak, és reméljük, hogy még sokáig lesznek. Arcok a "leszentülő nap" földjéről A tulajdonképpeni rendezvény első mozzanata a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub csángó témájú képeiből összeállított kiállítás megnyitója volt. Both Gyula, a fotóklub elnöke elárulta, hogy számukra is újdonság ez a tárlat. Amikor megkapták a felkérést, egyből igent mondtak, és csak utána jöttek rá, hogy mennyire nehéz dió ez. Egy földrajzilag távol eső vidék nem éppen kézenfekvő téma, így a fotóklub mindössze négy tagjának sikerült találnia korábbi munkái között olyan fényképeket, amelyek a csángók világába nyújtanak bepillantást. De ezúttal is a mennyiség helyett a minőségen van a lényeg, a fotókon elénk tűnő univerzum, a csíksomlyói búcsún, illetve a saját otthonukban megörökített arcok az első pillanatban magukkal ragadják a szemlélőt. Az előtérben kiállított munkákat dr. Ábrám Zoltán méltatta. Az EMKE korábbi elnöke Halász Péter csángókutató gondolatait idézte, aki szerint egyrészt azért fontos foglalkozni a moldvai, gyimesi csángókkal, mert ők is a magyar családhoz tartoznak, másrészt azért, mert kultúrájuk rendkívül gazdag, és nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük saját "elcsángósodásunk" veszélyét. – Egy csepp a tengerben ez a kiállítás – jegyezte meg Ábrám Zoltán, majd a csángó lelkület olyan alapvonásait emelte ki, mint a vallásosság, illetve a boldogságra való képesség, amelyet a nagy szegénység sem tudott kikezdeni. A méltató "boldog és erős közösségeknek" nevezte a csángó falvak lakóit, majd arról is említést tett, hogy a legszebben a csángó ember szól a napnyugtáról, amikor azt mondja: "leszentül a nap". Amint a megnyitó végén is lehangzott, a csángó képek január végéig tekinthetők meg a Maros Művészegyüttes székhelyének előterében. Taps Czellecz Jenőnek A tárlatnyitó után a telt házas nagyérdemű a terembe vonult, ahol Kilyén Ilka a csángó naplemente képénél maradva Lakatos Demeter A nap fiai című versét szavalta. "...ott vagyon a mük országunk, messze, ahol a nap leszentül" – üzente a csángó költő a színművésznő tolmácsolásában. Mielőtt a függöny felgördült volna, Kilyén llka a marosvásárhelyi Czellecz Jenőről szólt, aki a 90-es években autóbusznyi csángó gyermeket táboroztatott Erdőcsinádon, vállalva a kezdeményezést ellenzők gáncsoskodásait, a hamis vádakat. – Lepergett róla a sok mocsok, ment előre, és tette a dolgát. Reméljük, hogy az ő és a hozzá hasonlók munkája nem volt hiábavaló – tette hozzá az EMKE-elnök. Szavait taps kísérte. Drágakő és katedrális A függöny felgördülését megelőző percekben Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke lépett színpadra. Az elnök elmondta, hogy a magyar kultúra napját nem egy olyan szentélyben kezdte, mint amilyen a Maros Művészegyüttes terme, hanem a megyei főispánság irodájában, ahova azért ment, hogy megkérdezze, mi szükség volt kifogásolni nemzeti szimbólumaink jelenlétét az Erdőszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal épületén. – Nekünk is rendületlenül kell lobognunk, úgy, ahogyan azok a zászlók – jelentette ki Brassai Zsombor, majd egy nyaklánc medáljában lévő drágakőhöz hasonlította a kultúrát, amely a nemzet fényét, patináját adja, a magyar kultúra napját pedig a nemzet katedrálisának nevezte, amelybe belépve megcsodálhatjuk azt a csodálatos, egyedi lelkiséget, amelyet úgy hívunk, hogy magyarság. Régi mulatságok, szerelmek emléke Az est egyik legszebb mozzanata Kásler Magda, a Napsugár együttes és az Öves együttes közös produkciója volt. A Maros Művészegyüttes népdalénekese csángó dalokkal, többek között csodaszép leánybúcsúztatóval szólaltatta meg a Kárpátokon túli különös lelkiséget, a művészegyüttes utánpótlás csoportjához tartozó gyerekek, a moldvai csángó viseletben körbe forgó "cinkák" és az ördöngösfüzesi táncot bemutató fiúk pedig azt a rég volt világot idézték meg, amikor még külön mulattak lányok és legények. – Kell ennél szebb kézfogás? – tette fel a költői kérdést Kilyén Ilka a produkció végén, arra a jelenetre utalva, amikor a leánytánc után a cinkák a színpadra lépő legényeknek énekelnek. Olvasóközelben a moldvai magyar A rendezvény talán legizgalmasabb huszonöt percében A moldvai magyarokról című könyv szerzőjével, Oláh-Gál Elvira csíkszeredai újságíróval, rádiós szerkesztővel és az egyik kulcsszereplővel, Borbáth Erzsébet nyugalmazott tanárnővel, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola egykori igazgatónőjével zajlott beszélgetés. A könyv születésének körülményeiről, az ehhez fűződő élményekről, illetve a csángó magyar gyerekek sorsáról lapunk munkatársa, Bodolai Gyöngyi újságíró, szerkesztő kérdezte a meghívottakat. – Úgy érzem, hogy mi Marosvásárhelyen adósai vagyunk a csángóknak. Az iskoláink tömegesen nem fogadtak be csángó gyermekeket, illetve Czellecz Jenő példáját leszámítva semmilyen segítséget nem kaptak – jegyezte meg Bodolai Gyöngyi a párbeszéd előtti percekben, aztán ismertette a rendkívül jól dokumentált könyvet. – Amikor Oláh-Gál Elvira könyvét olvastam, végig arra gondoltam, hogy milyen temérdek munka, terepjárás, rendezvényeken való részvétel van mögötte. (…) A kötet három részre tagolódik. Az első a Tudósítások, beszámolók címet viseli, és beszámol többek között a pünkösdi búcsún való részvételről, a pusztinai szobor állításáról, a Csíkba férjhez ment chiar-magyar lányok helytállásáról, a csángó konferencia résztvevőinek szabófalvi látogatásáról, köztük az Európa Tanács finnországi jelentéstevőjének jelenlétéről, aki 2001-ben készített jelentést a csángó kultúra védelméről, a csíkszeredai és a csomafalvi csángó napokról, majd a budapesti nagy csángó ünnepekről. A Portrék, beszélgetések című második részben csángó emberekkel, Fehér Márton rekecsini prímással, a gyönyörű imákat tudó pusztinai László Józsefné Kiss Erzsébettel, Nyisztor Mihályné László Ilonával, az utolsó gorzafalvi fazekassal, Salamon József gyimesbükki plébánossal, a csángó rádiót tolókocsiból indító és működtető Lőrinc Celesztinnel, Domokos Mária népzenekutatóval, a csángóság budapesti képviselőivel, a moldvai csángó magyar értelmiséggel készült beszélgetések olvashatók. A könyvhöz tartozó CD-lemezen Oláh- Gál Elvira Domokos Pál Pétert szólaltatja meg, aki valóságos vándorapostolként járta be a csángóföldet, és összegyűjtötte annak népdalkincsét. Domokos Pál Péter szavait idézem: "Meg-próbálom láttatni az ő jelenükben a székelységnek szánt jövőt. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a mi sorsunk is a mindennél rettenetesebb csángó-magyar sors lesz, ha sorainkban a szeretetlenség, egymás meg nem értése és a felekezeti ellentétek tovább nőnek". A Magyarul tanulni jó címet viselő harmadik rész a csángók vidékén 2000 óta tanító pedagógusokról, a moldvai magyar gyerekek csíkszeredai oktatásáról szól, amelynek úttörője és fontos személyisége Borbáth Erzsébet tanárnő. Ő fogadta be a csíkszeredai iskola igazgatójaként az első csoport csángó gyermeket, akik közül többen elkísérték a budapesti Sándor-palotába, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnöktől Elnöki Érdemrendet kapott. Székelyek között románokká váltak A beszélgetés során Bodolai Gyöngyi először arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen indíttatásból fordult a csángók felé. Oláh-Gál Elvira elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Rádió csíkszeredai tudósítójaként szinte kötelességének érezte a szórványmagyarsággal, ezen belül a csángó népcsoporttal foglalkozni. 2001-től a Kossuth rádióhoz került, ahol szintén nagy érdeklődést mutattak a téma iránt. – Hány csángó faluban járt, illetve vannak-e olyan települések, amelyek kimaradtak? – hangzott a következő kérdés. A szerző válaszában arra világított rá, hogy nemcsak Moldvában, a Gyimesekben és a Barcaságon, hanem a székelyek között, de Temesváron és Marosvásárhelyen is kereste a csángókat, a szocialista iparosítás során ugyanis egy részük erdélyi nagyvárosokba került. – Nagy kérdés, hogy a székelység hogyan viszonyult hozzájuk, és miért váltak közülük sokan román identitásúakká – vetette fel a szerző, majd arra tért ki, hogy a csángók közül sokan igazgyöngyként, dalokban, mesékben őrzik, de mindennapjaikban nem beszélik anyanyelvüket. A beszélgetés során az is felmerült, hogy a nagyszülők miért nem szólnak az ősi nyelven az unokákhoz, illetve hogyan kellene, lehetne "visszatanítani" saját nyelvükre a gyerekeket. Az iskolában választható tantárgy a magyar nyelv, amelyet iskolán kívül, magyar házakban is oktatnak, de ez a nyelv irodalmi változata, nem az, amit otthon hallanak, népdalaikban őriznek. Ezért van szükség arra, hogy a pedagógusok között hagyományőrzők is legyenek – fejtette ki Oláh-Gál Elvira. A kedvenc interjúalany kapcsán az első hegedűjét gyerekként maga készítő rekecsini prímást, illetve a bánatát, örömét az életébe beleénekelő klézsei Bálint Erzsi nénit említette a szerző. Végül a jövő körvonalazására tettek kísérletet a beszélgetőtársak. Előrelépésnek számít, hogy magyarországi csoportok bármikor misézhetnek Csángóföldön, ahogy az is, hogy a vidéken vannak már olyan papok, akik magyarul is tudnak misét tartani – vélte Oláh-Gál Elvira, majd megjegyezte, az is egy lehetőség lenne, ha a Mária Rádiót hallgathatnák a csángóvidéki magyarok. Magyarul "gondolkoztak hazafele" Borbáth Erzsébet a kezdeteket, az első csángó szülőcsoport érkezését idézte fel. Az egykori igazgatónő tisztán emlékszik arra a szeptember 9-ére, amikor Beder Tibor akkori főtanfelügyelő behívatta az irodájába, és megkérdezte, hogy mit szólna ahhoz, ha 5-8. osztályos csángó diákok tanulnának a József Attila Általános Iskolában? Akkor már vártak is rá a román népviseletbe öltözött nők és civil ruhás férfiak, akiket a taníttatás anyagi oldala is nagyon érdekelt, hiszen a 10-11 gyermekes családok nem bírták meg a bentlakási költségeket (a gyerekeket a Márton Áron Gimnázium bentlakásában szállásolták el, költségeiket a katolikus egyház fizette). 23 nyolcadikos csángó gyermek kezdte a tanévet, számukra külön osztályt indítottak, és sikerült is őket felzárkóztatni. A székely diákok közé kerülő 5., 6., 7.-esek viszont a peremen maradtak – mondta Borbáth Erzsébet. Az egykori pedagógus azt is elmesélte, hogy egy évharmad alatt tanultak meg magyarul írni-olvasni a diákok. Az elmondottakat Borbáth Erzsébet az akkori iskolaújságban megjelent fogalmazásokkal, többek között egy "hazafele gondolkozó" hetedikes kislány soraival illusztrálta. Az első nyolcadikosok között volt Gábor Felícia költő, de orvosok, tanítók, ügyvédek és papok is kikerültek az évfolyamról. Hetedikesként került a tanintézetbe Iancu Laura, a Magyar Írószövetség tagja, akitől szintén felolvasott egy fogalmazást hajdani pedagógusa. 2000-ig 171 csángó diákja volt a csíkszeredai iskolának, közülük 163-an tanultak tovább, 42-en főiskolára, illetve egyetemre mentek. Ezt követően, miután a fiatal csángó értelmiség nagy része hazatért, Moldvában is elindult a magyar nyelv oktatása. Jelenleg 29 oktatási helyszínen foglalkoznak a gyerekekkel – hangzott el a beszélgetés során. Bodolai Gyöngyi a budapesti Sándor-palotában átélt pillanatokról is kérdezte beszélgetőtársát. – A csángó gyermekek tanításával kapcsolatban ez volt a legszebb élményem. Én nem akartam, hogy kitüntessenek, úgy gondoltam, ez a diákjaimat illeti meg, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy elfogadjam. Végül azt mondtam magamnak, ha a gyerekek javasolják, akkor el kell fogadni, és együtt vettünk részt az ünnepségen – idézte fel Borbáth Erzsébet az Elnöki Éremrend átvételének pillanatait, majd az egykori tanítvány, Iancu Laura Archaikus ima a gyermekeknek című versével köszönt el a hallgatóságtól. Ezt követően a Maros Művészegyüttes táncosai léptek színpadra. Az együttes az előkészületben levő folklórműsorából nyújtott ízelítőt, a fergeteges produkciót vissza is tapsolta a nagyérdemű. Az ünnepi együttlét nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. A lábon állók tömegének látványa azt sugallta, biztonságban van Vásárhelyen a magyar nyelv, kultúra. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) 2015. június 13.Megpecsételni egy csillagot (Iancu Laura levelei)Drága Erzsike néni! Késve bár, de annál nagyobb lelkesedéssel írok. Zavaros idők járnak felém, kikerülni pedig nem lehet az életet. Legalábbis élve nem. Leállt az ár, és tehetetlen a felszabadított csend. Amikor alkotott békét érez az ember, csak a szépet látja, és félti a jelent. Ilyenkor megpecsételnék örökléttel valakit, egy fát, egy csillagot, de Istent is, csak tehessem, és bűn ne legyen. De magányosságban zsugorodik a lét, és apró vagyok a nagy dolgokhoz. Hetek óta magam számolom óráim. Volt, hogy a nap hosszát a fáradt est ütötte el egy harangszó elhangzott erejéig, és nem éreztem az idő nyomait. Most, hogy látom a pillanatok színét, íze szavaimnak formálója, mintha más volna a világ. Ilyenkor, mikor nem hajt a kötelesség, a rendszer, lelassul maga az ember is, a végrehajtó. Szaporátlan a valóság, ahogy nálunk hívják a szüsziphoszi hiábavalóságot. Levelem hasonlónak érzem annak a felolvasónak kusza gondolataihoz, akit reggelente meghallgatok a rádióban. Irreális, de jelen lévő valóságáról beszél. Tény azonban, hogy én is formátlan alakokat látok, kibogozhatatlanná változik a valóság, elevenülnek a tárgyak, álmomban embert teremtek, és folyvást alkotok, mint aki elégedetlen a lét gazdagságával, és ha nem is újat, de sajátot akar a világból kiművelni. Furcsa ez az „ember” minőség. Hol úr, hol por szerepe. Azonban, hogy kozmosz legyen a káoszból, ha szám is, de kell az egyes ember. Talán ennyi mégsem elég egy emberlét keletkezésének indoklására. Azért érdekes a kérdés, mert alig van, aki érti létének értelmét. Mástól pedig nem fogadja el. A más éppen ezen ellenállással visszaélve sajátítja ki a földi javak vásárlójává a kóborló egyént. adósa marad a történelem ennek az „esetnek”, a moldvai magyarságnak, és tény, hogy egy nemzet, egy kultúra és egy múlt megsemmisítésének vagyunk szemtanúi Nem tudom, a vallás miért nem árusítja magát az embereknek? Mit ér, ha önmagában elvan? Gondolkodtam azon is, hogyha a világ megtérne a bűn előtti állapotába, hogyan volna tovább? Lehet, hogy nagyon kell a világnak a rossz, hogy fennálljon? A bűnös ember feltételezi Istent. Kár, hogy ez a kötelék éppen egy kárhozati/üdvösségi esély és lehetőség. A rossz kívülről vagy belülről uraskodik cselekedeteinken? Ha minden megvan az ellenálláshoz (pl. a megváltás), miért fojtogat mégis a bűntudat, hogy már oly szent rabjai vagyunk a rossz félelmének, hogy nem is tudjuk, mi bűn, és mi nem az! Az igazság fogalmát tanulmányozva szárnyaltam ily bátor gondolatok egére. Így aztán megértettem, miért vétkezhet az ember gondolattal, szóval, cselekedettel. Maradt a szabad döntés Isten mellett. Be is nyitottam a gyóntatószékbe, és súgtam: valami nincs rendben. Mióta intenzíven űzöm az Isten-kérdést, rangsor-, viszonyeltolódást észlelek szabályok, személyek között. Hallgatóm felszabadult nevetését vittem magammal, és terhét vettem vállamra. Talán legközelebb a vámnál magam is hagyok a lét súlyából szeleteket. Kezdetben megérezték a boldogság érzetét, aztán a nevén nevezték, azután a kiváltó okait keresték, végül gyártani és árusítani fogták, és ma már elérhetetlen utópia, a világ összes pénze, sikere, egészsége nem adja vissza a nekünk járó természetes biztonságot, az Isten-hitet, mely nélkül értelmetlen az élet. Bár eloson mellettünk ma is a kolduló szeretet, árnytermékét megvásároljuk, de a megváltozott világ sehogy sem tudja elárult öccsét, a szeretetet felismerni. A szeretet megtalálása és a benne való élés volna a célja az egyes embernek. Talán az életet nem évszámos létnek neveznénk, és egészen másképpen élnénk. Egyetemessé tágult kérdésekről elmélkedtem. A nyitás nyújt felszabadulást a jelen nyomorából. De mégsem tudok nem megemlékezni a moldvai magyarokról. Hogyan is lehetne hallgatni, amikor húz vissza a szárnyalásból – mely szárnyakat ő adta rám – szenvedése. Az összefogás utolsókat leheli. A politika büntet és fojtogat, a tudomány összetéveszti nemzetünk kultúránkkal, anyanyelvünk a tradíciónkkal! Nem akarják észrevenni, hogy nem természetes asszimilációról van szó, hanem erőszakos elrománosításról, és enyhe, tehetetlen ellenállásról! Egy hatalmi árucsere és egy laza, színdarabos harc. Egy ország és annak egy ENSZ-jogok Messiásával álmodozó kisebbsége áll szemben egymással… Végső soron, könyveljék majd bárminek is tettük, adósa marad a történelem ennek az „esetnek”, a moldvai magyarságnak, és tény, hogy egy nemzet, egy kultúra és egy múlt megsemmisítésének vagyunk szemtanúi. Milyen szemtanúi, és aki nem lát, az miért hallgat? Nem hallott a jerikói vak esetéről? Erzsike néni! Elköszönök. Az est beköszönt már, és hevülnek az indulatok. Jó társ a józanság, becsülni kell. És méltón kell fogadni az éjt is, hogy új embert ébresszen hajnalra bennünk. Olyat, aki a szeretetre odafigyel, aki vidámon él másokért. A mielőbbi viszontlátás reményében kívánok jó egészséget, erőt és kitartást hivatásában. Szeretettel: Iancu Laura Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 10.Az az egy utcaAz áldásos tudat, hogy a tudomány „fogyasztója” lehetek, nem késlekedett a lendületadással az örömteljes folytatáshoz. Úgy tudom, valamennyi moldvai hallgató sikeresen elszámolt elmúlt idejével. Többen diplomáznak idén. Nagyszerű történelmi eseménynek tartom azt, hogy legtöbben a moldvai magyarsággal kapcsolatos témában írják a diplomamunkájukat. Ez az út, a megírás folyamata egy biztos önismerethez vezet. Csak mély és alapos kutakodás árán találkozhatunk azzal a tükörrel, mely a valódi énünk visszajelzője. A jelen zűrzavarok és ál-liberális toleranciák csak a mélység ismerete által érthetőek vagy cáfolhatók meg. Hasonló igazság ez a lelkiismeret-vizsgálathoz: a bajok a mélyről, a régiből származnak. A gyökerekből. A jelen, néma Moldvát csak a múlt ismeretében beszéltethetjük. Merem gondolni, hogy az egész magyar társadalom valódi betegsége, politikai kiszolgáltatottsága az önismeret hiányából származik. A történelmi önismeret (tudat) hiányából. Nem mintha a történelem-tudás talaján virágzanának a közjó erényei és gyümölcsei, de hogy kóborló, szerteszálló utak ezrei ellenségeskednek egyazon vérben, igen elgondolkodtató és szomorú. Nem egységes vértípusúak a nemzet alkotói, de erre hivatkozva nemzetet megszüntetni: önmegtagadás, hontalanság, hitetlenség. A nemzet megszüntetésének első jele a nemzeti kérdések elhallgatása. Mi azonban korlátokban gondolkodunk, elvekhez ragaszkodunk, és hiszünk a múltban. Szerencsésen. A múlt a legnagyobb kincsünk. Mint egy mennyei börtön, védett biztonság, oly szilárd a múltunk. Az ön-őrlő jelent látjuk a legkevésbé, ami feketén homályos. Amilyen volt, úgy volt a legnagyobb a múlt. S mennyire igaz ez Moldvára! Apáink nem globalizálódtak, azaz otthon voltak az univerzumban, még csak Tamásit sem kísérték Amerikába. Most egyikük sincs sehol, csak a szív gazdagságában. Nagyanyámnak nem voltak empirikus tapasztalatai arról az örök igaz mondásról, ami nyolcvannégy évig éltette, csak mormolta monotonon, mint agyviselt a mondókáját: „Ha legbelül üldözött az ember, tőle a más világot (Moldván kívülit), én nem sajnálom.” Egy utcán ismerte meg a világ dolgait s az élet értelmét: a kunyhójától a templomig vezető úton. Ez utca neveltje, ez utcán adta magát az elmúlásnak. Nyomát sütötte ösvénnyé a saras úton a napsugár, s ha hófúvás rekesztett a házba, nem fázott bocskorában útra kelni. De indulni csak otthonból indult. Fájdalmasan egyszerű a bölcsesség. S csak a szenvedni tudók kapják vállukra e felelősséget. „Magyarfalut, tudom-e – mesélte anyóm –, két legény teremtette! Volt nyolcszáz táján egy nagy verekedés (háború), s onnét a két legény megmenekült, ide ebbe a gödörbe, itt talált búvóhelyet. Akkora fák voltak, fiam, hogy a tetejét nem láttad, s hogy megkerüld a törzsét sem volt mulatság, olyan vastag volt. Egy farkas éppen hogy elvégez, míg egyszer megkerülöd. Én azt a két szál legényt nem egyszer álmodtam meg! Mikor felderült az idő (megtisztult, béke lett), származásukra mentek, Klézsére, vettek maguknak asszonyféleséget, ide ebbe a gödörbe visszajöttek, s onnantól megszaporodott a világ (a falu). Sokan vagyunk, s megmaradunk!” Majd sírásnak indult beszéddel valami idegen nyelven éneklésbe fogott. Pesten tudtam meg, hogy a moldvai kántorok latin nyelvű szertartásokat is végeztek, vezettek. Miért is fontos a haza, az otthon? Mert van, születési adottság. S mint többszörösen ráfázott már a történelem, ha elveszítjük, akkor leszünk árvák. S nem az akkor létező generáció, de minden volt feledve lesz. Csak a „hogyan lett” tudatában kell s lehet mozogni a legújabb világokban is. Köszönöm Fabó Laci bácsinak és a Domokos Pál Péter Alapítványnak a tandíjtámogatást! A lehetőségek támogatás és biztatás hiányában aligha érnek valamit manapság. Iancu Laura Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. október 31.Novemberi eső (Halottak napja)Különös, hogy a morcos, esős november nem szomorítja hangulatom, sőt, összhangban látom a körülölelő sokaságot. Veszélyes mégis a november. Minthogy a legkisebb sejtem is a szakrálisra irányul, én az őszutó havát a koporsóhoz látom hasonlónak. Nem tehetek arról, hogy szeretett virágom a krizantém, vagy hogy a gyertyafény önemésztő világítása alatt élem életem. Nem tehetek arról, hogy én vagyok a november. De amikor temetőben járok, megbotlik bennem a harmónia, uralomra tör a búslakodás, és fölnyitnék minden sírfedőt. Ki tagadja azt, hogy szorultságban szenvedünk, és kellene nekünk most Domokos Pál Péter! És mindenki, aki nemzetünk apostola volt! Visszasiratjuk elődeinket, mert az állandóságra vágyunk. Félünk bevallani: rövid az idő, s nyomban a mi lelkünk harangja kondul, egy tünékeny pillanat, s tetemünk felett már a betűk virrasztanak – ha egyáltalán őrködnek –, míg a novemberi esők laposra mossák a betűk medrét. Néhány óra, s felettem fognak talpak lépkedni, ahogy itt, most a Farkasréti temető múzeumában magam teszem. Mécsesek százai pislognak, mint álmos fél-csillagfények, sistergő lépések az avarban alkotják a teret. A magyarfalusi elhunytakra gondolok, az elhallgatott sokaságra, gyökereimre. Isten nyugosztalja névtelen Árpádunk, üdvözítse Pázmányunk, Kossuthunk, Adynk! Honnan is tudnám, ki fia vagyok én? Bűnös nemzedék áldozata, a tudatlanság árnyékának pora. Be jó volna egy olajág, egy templomkő, egy csipkebokor, mely vonzásában tartana. A lett elérkezik egy mélypontra, amikor rákérdez a létre. A rá vonatkozó lét értelmére. Kérdezhetjük a válaszra bukkant felvilágosultaktól, a jobb latortól ellophatjuk a krisztusi ígéretet, melegít-e más bőre, vagyis valaki más helyettem meghal-e? Igen, elérkezik és megérkezünk, egymásnak fut a kérdés és a válasz. Kikerülhetetlen az elmúlás réme. És mit ér a kérdés, ha a már létező válasszal hallgattatjuk el? Ahogy mondani szokás: úgy kérdez, hogy állít. A legtöbb ember nem is kérdez. Megteszik mások helyette, csomagolva megkapja a nyugtatókat. Ő csak issza a borát, szívja a szivarját. S miért lehet igaza a burkolt hallgatagnak? Mert a részletek szeretői, gyűlölői lehetünk, de bizalmunk csakis az Egészben lehet, vagy sehol. Végső soron a tudomány is a halált akarja legyőzni, míg a művészet, akár a paraszti hitvilág, segít a halállal meghalni. Hiszen a halál nem büntetés, hanem irgalom. A sír tehát nem emberségünk megcsúfolása, nem szerencsétlenség – mert a mindenszentek seregébe tart a vég. És végül minden mű, minden alkotás halál. Belehalni az alkotásba, hogy az időnélküliség hatalmába kerüljünk, és hogy az élet titkát megvédjük. A halál nem pont, hanem kettőspont. Egy porta a sok vámház közül, melyek fölfelé vezetnek. A második kell, ami ellen vagy mellett nincs szavunk. S tán sohase fogjuk megízlelni saját halálunk, mert amíg élünk: élünk, s ha értünk jön, másokon ütnek ki a sebek, velünk mindössze megtörténik, ami megeshet. Ahogy a születés sem nékünk fájt, halálunkat is más szenvedi át. Micsoda paradox kegyelem! Valamennyien özvegyek vagyunk. S ahogy Kányádi írta: a legárvább, akinek még halottai sincsenek. De vajon mind emberek ezek, más halottaink nincsenek? Hisz elhaláloztak ifjú, szép erények, itthagytak – mert polcra raktuk őket – az éltető eszmék. Amikor elhunytjainkra gondolunk, az elveszített szentet siratjuk vissza. Légyen az ember, légyen korszak, légyen eszme, és legyünk mi magunk. Minden vasárnap utánozzuk a megtagadott paradicsomot. S lesz egy pillanat, amikor értünk jön a P betűk valamelyike. A lényeg egyedül az, hogy az ember visszataláljon oda, ahonnan származik. Egy kertbe, egy teremtő szóba. És tán ez az egy biztos. Mert „visszatér a por a földbe, ahonnan vétetett, s az éltető lehelet visszatér Istenhez, aki adta”. (Préd. 12,7.) Sok szeretettel kívánom Isten áldását életükre. Iancu Laura Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. december 12.Földhöz tapadt Ég (Iancu Laura)Szép, meghitt idő az ádvent kora. Olyan, mint egy nyitott ajtó, melyen nemsokára beérkezik a várt személy – különben kihűl a szoba, s olyan, mint a mécses, amely nem alszik ki, mert a feléje tartónak el kell érkeznie a világosságig. Várunk Valakire, Valaki mindig vár ránk. S bár „oldalbordája” vagyunk valakinek, önmagunkban mégsem vagyunk elegek. Életünk a várakozások nagycsütörtöke, s tán nem is a megérkezés a végállomás, hanem az újabb várakozás. De vajon van-e öröm az érkezésben, ha nem vágytunk rá? Mutatja-e az irányt a Csillag, ha nem feléje tartunk? Megszenteli-e a jászol történelmünket, ha nem lépünk be az istállóba? Meg kell aláznunk magunkat, be kell lépnünk a barlangba… azaz le kell mondanunk a gőgről, a hamis önbizalomról, le kell ereszkednünk a szív hangjáig, le kell ereszkednünk karácsonyig, hogy a Keresztig juthassunk, hisz hittel vagy magányosan: ez a sorsunk. Krisztus folyton úton van, örökké jön, minden pillanatunk ádvent, mert Krisztus a várakozásban él. És otthon talál-e minket az érkező? Az ünnep az a megszentelt idő, mely alatt a profán és a transzcendens terek átjárhatóvá válnak, így került az Ég a Földhöz egész közel, érintkezésig közel, átadta nekünk a Világosságot, s örök érvényű lett ezáltal a visszaút, a felemelkedés. Magasztosabbat, emberfelettibbet az istenélménynél a halandó nem talál. Letanyázik itt minden elme, minden vándor, ha egyszer megérkezik. Minél inkább tiltották a szót, annál makacsabbul erősödött az ellenállás. Így maradtunk meg mi, moldvaiak s így maradhatott meg kereszténységében a magyarországi. Belőlünk az e világi hovatartozást, testvéreinktől a túlvilági hovatartozást kívánták megvonni. Apránként, majd egyre véresebben. Különös történet az aprószenteké. Amikor történelmünk felett elmélkedünk, a párhuzamokat keressük. Amikor 1889-ben elrendelték a magyar nyelv kiiktatását Moldvában, tulajdonképp az élet ellen tettek kísérletet. Hiszen mi a csecsemő, ha nem az élet jelképe? És mi a nyelv, ha nem az ember léttere, léteszköze? Azt hihette Heródes: megölte versenytársát, megölte Istent, s már nem inoghat alatta a trón. Heródes tettét gyakorolta a materializmus, kivégzéseit ismétli meg az ateizmus. Azt hiszik, Isten lesz kevesebb ezáltal, holott Istent akarják elérni, csak bűnös módszerrel. Amikor megszelídült a vérontó düh, s a féltékenység feltöltődése megállt, egy utat hányt ki testéből a föld, mely elnyújtózkodott egész a Betlehemig. Ezt az utat nem látja bűnös szem, erre nem téved gyilkos, ezen egyedül az Isten vándorol. És minthogy kísérlet volt a nyelvgyilkosság, mert bátrak nem voltak eléggé, Isten fejezte be a történetet, s apáink nyelve így szólhat még otthon. Isten angyala, a Gondviselés gyorsabb a hadseregnél, irgalmasabb a püspökségnél, Isten másképp gondolkodik. Ha igent akar hallani a kérdező a moldvaiaktól, kérdezze bátran: van-e Istened, s ne azt: magyar-e kend? Mert ők többször találkoztak a Láthatatlannal, mint testvéreikkel. A történelem lényege a nevek állandó változása. Ezek a nevek messiások akarnak lenni, de koruk valamennyiszer megsemmisíti igényeiket. A karácsonyi történetben egy a név, s benne nem a hatalom, hanem a szeretet uralkodik. Élt nálunk, Magyarfaluban egy igen szegény asszony kilenc gyermekével. Férje éhséghalált halt, élete alkonyán már földdel táplálkozott a mezőn, csak éjjel, mert nappal érezték halott-szagát a dolgozók, az állatok. Az anya minden karácsonyon járta a falut gyermekeivel, kántáltak. A karácsony talán az ő ünnepük volt. Kegyetlenül szegények voltak! Csak magyar éneket tudtak. Míg a falu minden apraja zengte a román kolindákat, házról házra járt a „Hol vagy, István királ” imája is. Rekedt hangjukból üvöltött a tehetetlenség, a hallgató tán szégyellte is magát. A kapu alatt megbújva felfalták a fonott kalácsot, egy marék hóval lenyomták a morzsákat, s már mentek is tovább, egyre beljebb, hogy már a szívemből énekeltek. Látogassa meg az Isten, azt kívánom, s a Látogató találja otthon. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 6.Látjuk a csángó valóságot, vagy csak nézzük?Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbejön önmagával. Sok beszéd büntet, sok eszme fojtogat, holott semmiben különbet nem akarok, mint amit ők elvárnak, legfeljebb másként, hisz lelkem ismerője egyedül én vagyok, én pedig nem árulhatom el azt, amiben hiszek. Nem téveszthetem össze a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel. Mert a legsúlyosabb és végső bukás mégiscsak a lélekbukás. S ha én el is bukom, a jó ügy, amelyhez hozzákötöttem magam, bosszút áll értem is. S tán még az is igaz, hogy a rokonszenv lába lassúbb, mint a gyűlöleté. Mégis, én is azt kívánom, hogy a gondolat ne csak tollam alatt váljék írássá, hanem a mozdulataimban; magam is egyedül az írt és tettírás egységében méltányolom az eszmét. Két dolog jár előttem: az a hűség, amellyel az élethez tapadok, s az a hűtlenség, amely az élet fölé kerekít. Az elvárások kísérteténél csak a nemzetiség elvitatása abszurdabb terror. Ki tüzek közé szorul, már nem számít a szeretetre. Tagjaiban egyedül az lüktet, vajon van-e, aki repülni merészel vele? Mert túl a történelmen s túl mindenen: az emberi méltóság legvégső határa az, hogy – még ha nem jön is a megváltás – minden pillanatban méltó akarok rá lenni. Bukarestben ismerik a csángó mesét, a virtuális fantom-sztorit. Vidám dolog egyesek számára az élettel, az igazsággal játszani. S hogy a hatalmasak száműznek a valóságból népeket, jogokat: szomorú dolog. A népek életében minden huszonnegyedik óra az első óra is egyben. Az emberi élet jellemzésére pedig egy Heltai Jenő-szállóigét tudok idézni: „az életben éppen az a szép, hogy mindenki a saját ízlése szerint rontja el”. Látjuk a csángó valóságot, vagy csak nézzük? Annak látjuk, ami, vagy saját díszeinkkel beborítva? Szelíd arcú öregapó állt mellettem a magyarfalusi Szent István-szoborszentelés alatt, idén, július 24-én. Bácsi Józsi, hogy érzi magát, kérdem tőle. „Fiam, mondja, én ötven esztendeig az oltáron szolgáltam (sekrestyés volt), csak az eget láttam, húsz esztendeje nem állak egyenes háttal, csak a földet látom. Én most úgy vagyok, mint a mesebeli király: egyik szemem sír, a másik nevet. Sem égen, sem földön ekkora vétket nem éltem. Az nem Szent Istán! Az Szent Istán magyar király! Én nem láttam, vak vagyok, de mondják, hogy amikor a falusi asszonyok elkezdték énekelni Szent Istán énekét, akkor elment a pap. Fáj a szívem. S azt immá’ begyógyítni csak a föld fogja. Van, akinek bűn megbocsátani!” Eszembe jutott Pilinszky. Józsi bácsi, mondok egy szépet – szólok hozzá –, egy magyar költő mondta: „Ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Egyetértünk vele? Leguggoltam hozzá, nagyságát meglátni, vak szemébe nézni. Tél ült tekintetében, a szürkeségen szikrák törtek át. Fölöttünk elvonultak a népek, a harangszó elverte a délebédet. Egy láthatatlan vasárnap volt, melyet krónikák nem fognak védeni. Csak az igazságosság szent jelei törtek mintha át egy imádkozó virrasztást. Sem vigasz, sem elismerés nem építheti a lelkemet. Az író, mondja Németh László, csak akkor lehet társadalmi erő, ha vele egynemű társadalmi akarat sodorja. Egy olyan tanulságot, amelyben egész életemet, egész életünket elhibázottnak látom, vagy látjuk, sosem vonhatok, sosem vonhatunk le! Itt, a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése. Iancu Laura. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 12.ESÉLY A CSÁNGÓ KULTÚRÁNAKÍrtam korábban e lap hasábjain Faragó Laura népdalékes és Lakatos Demeter csángó költő munkásságáról. A csángóság sorsával kapcsolatos, akkor fölmerült kérdéseinkre választ kaptunk Gábor Felicia Csángó élet című könyvének bemutatóján a Józsefvárosi Galériában. Maga a kiadvány is egyfajta válasz: fönnmarad-e a teljesen egyedülálló, Árpád-kori (de bármilyen kormegjelölést alkalmazhatunk, mert igazából fogalmunk nincs, annyi bizonyos, hogy az Ómagyar Mária-siralomban egy csángót jóval kevesebb meglepetés ér, mint egy pestit) archaizmusokat tartalmazó csángó nyelvjárás? Létrejöhet-e újból egy nyelvet és hagyományokat gondozó, múltat és jelent jövővel összekötő csángó írástudó értelmiség? Nem véletlen, hogy a könyv címe Csángó élet, nem pedig a Csángók pusztulása, hányattatásai, szenvedéstörténete, nyelvi genocídiuma, apokalipszise és nemzethalála. Miképpen az sem véletlen, hogy a borítón nem szomorú, az élet vad viharaiban megrendült, fekete-fehér nénik és bácsik szociofotója látható, hanem egy tündökletes szépségű asszony autentikus viseletben, ki büszkén, bizakodón, mosolyogva néz a jövőbe. És ez most nem valamiféle álnaiv, direktmarketinges propagandalelkendezés, hanem pontosan az, amire a csángóknak igenis szükségük van. Gábor Felicia 13 és fél évesen került Csíkszeredába, s kezdett magyar nyelven tanulni, majd Magyarországra jött, ma is Budapesten él. Bákó közelében, egy Lujzikalagor nevű kis faluban nőtt fel, tízgyermekes családban – ez utóbbi nem számított ritkaságnak. A rend kedvéért tegyük azért hozzá, hogy itt most kifejezetten a moldvai csángóságról beszélünk, a Kárpátok és az orosz határ között élőkről. Ahogy Gábor Felicia mondja: a nagymamák még élnek, mint a csángók, az unokák pedig olaszul beszélnek – a meglepőnek látszó tény a Ceausescu-rezsim bukása utáni időknek köszönhető, mikor a moldvai csángók jó része Olaszországban talált munkát. Itt a román nyelv ismerete miatt könnyen tanultak olaszul, becsületességük és szorgalmuk miatt hamar integrálódtak, másrészt szülőföldjüktől távol is őrizték szokásaikat, Felicia fel is idéz egy kedvesen abszurd jelenetet, mikor a csángó legények az egyik leány olasz vőlegényének kezébe nyomják a legkisebb harangot, s hejgetni tanítják, hogy az óévbúcsúztató, újévköszöntő, termékenységvarázsló urálásban részt vehessen. Csuda dolog teljesen hiteles és személyes beszámolót olvasni egy olyan közösség életéről, ahol a fejfájást hatékonyan gyógyítják vízbe vetett égő üszökkel, keresztvetéssel vagy köpködéssel – csángó akupunktúra, kacag Gábor Felicia, aki ma is reflexből megköpköd minden újszülöttet megigézés ellen, s szörnyű lelkifurdalása támadna, ha nem tenné –, ahol másfél hétig tart a lakodalom, és ha ribancot kér valaki tőlünk, az nem hirtelen támadt gerjedelmét csillapítaná, csupán konyhatörlőre van szüksége. Nemcsak remek beszélgetés esik a könyv kapcsán a szerző tapasztalatairól Csender Levente íróval, és nemcsak Mokány Róza énekli a hol nagymamájától, hol lujzikalagori kislányoktól tanult népdalokat, amikben Krisztus vére a szentkereszt fa tövébe hull, hanem bemutatják azt is, milyen összetett küldetés felölteni a könyvborítón is látható csángó ruhát. Gábor Felicia percekig tekergeti magán a katrincát meg a bernécet, amit jaj, de szorosra kell húzni – a nyájas olvasó járjon csak utána, mi a katrinca meg a bernéc, de nem nehéz kitalálni –, és mesél a templomba menés előtti „kendőellenőrzésekről” is, a reggeli sorban állásról gondos édesanyjuk színe előtt: helyes-e a kendő? A könyv kimondott célja, hogy a 29 faluban, ahol magyar nyelvű tanítás is folyik – ha küzdelmesen is, a román tanár több helyen köszönni sem hajlandó a magyarnak –, legyen a gyerekeknek az ő, eredeti nyelvükön íródott könyv a kezükben, hiszen a csángóknak se ábécéjük, se szótáruk… Ha Gábor Felicia, a könyv előszavát író, szintén csángó szerző Iancu Laura és a hozzájuk hasonló, elhivatott írástudók munkájának gyümölcse beérik, a csángó kultúrának nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is beszélhetünk. Juhász Kristóf Gábor Felicia: Csángó élet. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015. Magyar Idők (Budapest) 2016. március 26.Iancu Laura: Virágzó keresztfa (Húsvét)„Tavasz, tavasz, gyenge tavasz, te mindeneket újítasz, csak ingemet szomorítasz” – sírja a népdal, és mily igaza van! Valami ifjú zsenge mosoly helyreújul reményünkön a tavaszok hajnalán, de mégis elmúlásunk tavasza az egész életünk. Rettenetes együtt élni a végzettel! Kaparni a templomfalak porát, megvakulni a tudástól, hinni azt, a virágok örömünkre s mi Isten dicsőségére vagyunk. Fölhúzni minden vasárnap az ünnep színpadát és eljátszani az aranykor, az éden varázsát! Tavasz, feltámadás! Kivirágzik a keresztfa, nincs rajta kígyó, sem alma, megkegyelmezett az Isten. De hol van a „holt fa”, a keresztfa alól, melynek ágai közt legfőbb reménységünk, az örök élet ígérete fészkel, hol van alóla az ember? Az evangélisták azt írják, asszonyok (hárman) álltak Jézus keresztje alatt (János a „szeretett tanítványt” is ott tudja). Az asszonyok szeretete erős, tekintetük elbírja a szenvedést. Talán meghalni szerettek volna a Megváltóval. És ki látja meg először a Feltámadtat? Az asszonyok. Mi hát az asszony sorsa? Vándorlás keresztről keresztre, sziklától szikláig. Elpusztul a világ, és nincsenek virrasztói, őrzői a kegyelemnek, ha nem újul meg az asszony! A megváltás művében a szeretetnek (az anyai szeretetnek) megadatott a kiválasztottság. Mialatt az Atya elhagyta, hagyta meghalni Fiát, s szeretetében napfogyatkozás állott be, addig az asszonyok sárba ragadtan tapadtak a kereszthez. Ha menni akartak volna, sem lehetett, egy pontba zsugorodtak az irányok, azon az éjen nem volt mozdulat. Az asszony nem küldetés, és nem tanúság, tanúskodás. Életének tükre a feltámadás. Nem politikai feminizmust művelek, és nem teológiai nőképet ábrázolok. Az elnémított hangok sóhaját hallottam meg és súgom tovább. Fekete kendőik alatt bújják a templom padjait. Még nem is harangoztak, s már veszi útját, az Úrig meg sem áll, mert útközben beszélni nem illő. A vallásgyakorlásban az asszony tömeg, testvér, a profán társadalomban pedig még az sem. Méltóak vagyunk-e még? Méltóak vagyunk-e a ránk bízott keresztre, elgördített sziklára? És él-e még a hírhedt szó s az állapot, ami a méltóságé? Szent György hava is közelg. A szent napján – bár jelenleg törölve van a szentek jegyzékéből – Magyarfaluban a kapukra zöld ágakat akasztanak a tavasz érkezésének jeléül. E nap minden ellentmondásosságával együtt kétségkívül a parasztkalendárium egyik legjelesebb napja. Nagyanyám hajnalban kiment a mezőre, Szent György-harmattal megmosta arcát, hátán pedig hozta a „fél erdőt”, ahogy játszva mondottuk neki. Végórái felé már bocskorát sem tartotta érdemlegesnek felhúzni – mezítláb élte világát, szerette érezni a földet. Fogta az ágakat, s beöltöztette a ház minden bejáratát velük. „Leszáradnak ujjaitok – mondta –, ha elveszitek onnét az ágat.” Sem gyermek, sem annak szülője nem kockáztatott az átokkal, ott száradtak rozsdásra házunkon a törölt szent hiedelmei. Aztán tüzet gyújtott a félkegyelmű zsenge ágacskákkal, és művét elvégzettnek gondolta magában. Még abban a hónapban „megsikárta” tűzhelyét, kisöpörte szobáját, új vizet merített, behúzta függönyét, és kilehelte lelkét. Végrendeletét majdnem rám bízta, azóta Moldváról örökké a nagyanyám jut eszembe! Én még az ő lábai alatt botladoztam, birkóztam a léttel, az ő árnyékába bújtam a mezőn, míg eljutottunk az erdőig, ahol a gombaszedésben úgy elveszítettük egymást, hogy engem a farkasok, őt a kígyók terelték ki a napvilágra. Forrnak bennem igéi, és egyre többet akarnak. Az idő szakít a jövő felé, s az emlék aprít a múltnak. Tán nincs is idő, csak váltják egymást a sorsok, és embernek lenni annyi, mint vinni a múltat, s átadni magunk a holnapnak, ami már a másoké. A nagyhét a szeretet legvalóságosabb hete. A halál burka alatt érik a legvakítóbb fény, Isten és ember közös hajnala. S e föltámadt véres szeretet-drámában az asszony a hűség fája. Nem lehet másként újjászületni, mint lehullatva aszú voltunk, a tavasz keresztjéből részt vállalva, annak tövében maradni, míg kihajt rajtunk a szeretet ága. És újra láthatjuk az elgurult sziklát, életünk értelmét. S majd elrepíti Róma a fogoly harangszókat, és föltámadnak a meghaltak. Mert tavasz van, s az újulással jön a remény. Maradjatok a Fa tövénél, keserves véreim. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 9.A terhek Moldvában súlyosabbakIancu Laura. Költő, író, teológus, óvodapedagógus, politológus, néprajzkutató. Szerkeszti a Moldvai Magyarság című folyóiratot, tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Magyar Írószövetségnek. Egy alig több mint ezer fős kis moldvai településen, Magyarfaluban született, Csíkszeredában végezte a középiskolát, majd egyetemi diplomáit Budapesten szerezte. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának munkatársa. József Attila-díjas. Csángó. Nő. – Milyen volt a gyerekkorod? Hogyan telt? – Nagyon kevés emlékem van gyermekkoromból, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt válaszolom: munkával telt. Még a vasárnap is. Az állatok legeltetésével, a kisebb testvérek gondozásával. Édesapám több száz kilométerre dolgozott, ritkán volt otthon, édesanyám a téeszben dolgozott, mikor reggel felébredtünk, már nem volt otthon, mikor estére hazaérkezett, mi már aludtunk. Volt, hogy napokig nem láttuk egymást, pedig egy szobában aludtunk. Ilyenkor mi, a gyerekek gondoztuk az állatokat, láttuk el magunkat, végeztük a ház körüli munkát. A gyermekkornak egyetlen ismérve volt: a gyereknyelv. A felnőttek minden szót kicsinyítő képzővel láttak el, „igyál vizecskét”, „nyújtsd ki a lábacskádat”, ebből tudtuk, hogy szeretve vagyunk, gondoskodnak rólunk. Játékidő, sőt, tanulásra fenntartott idő sem igazán volt. A ruhát a nagyobb testvértől örököltük, a játékszerek a leselejtezett munkaeszközök, konyhaedények voltak. Írással is nagyon későn, egyetemista koromban kezdtem el foglalkozni. – Számos végzettséged, hivatásod van. Te minek tartod magad? – Középiskolás korom óta a néprajzos pálya vonz és a vallás, az emberi létezés okával és céljával kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak a leginkább. A kanyarokat, a mellékutcákat az élet tette hozzá ehhez a „tervhez”. Néprajzkutatónak szeretem hinni magam, hiszen tanulni sok mindent lehet, sok diplomát lehet szerezni, de ez az a terület, amiben elmélyedtem, ez az a szakma, aminek a művelése kitölti az életemet, és mérhetetlen örömöt okoz. Teológiával, politológiával nem foglalkoztam, csak tanultam. Mindegyik szakot azért végeztem el, mert ismereteket akartam szerezni az előbb említett kérdésekről. A költészet ebből a sorból kilóg, de itt is a megértés és a megismerés a cél. – Bár Budapesten van a főhadiszállásod, néprajzosként a moldvai magyarságot kutatod. Tudsz kétlaki lenni? Hiányzik Moldva? – Ez nem egyszerű kérdés... Annak idején, 11 és fél éves koromban valósággal elmenekültem otthonról, tehát akkor is másra vágytam, mint amire születésemnél fogva predesztinálva voltam. De elszakadni soha nem akartam a világtól, ahová születésemnél fogva tartozom. Ezért választottam „kutatási területté” Moldvát, Magyarfalut, azaz a szülőföldemet. Fizikailag nem tudok egyszerre két helyen lenni, de – tudom, sokak szerint álságos gondolat – az igazság mégiscsak az, hogy Moldva „itt van” velem, egész életem, a mindennapjaim Moldváról szólnak. – Mi fontos neked Moldvában, és mi Budapesten? – Moldva az a világ, amit meg akarok ismerni, meg akarom érteni, hogy mi történt a múltban, és miért úgy történt, ahogyan, mi zajlik a jelenben. Ehhez felkészültségre és szakmai környezetre volt szükség, amit Budapesten megkaptam. És Magyarországon megkaptam azt is, amit Moldvában megtagadtak tőlünk. Identitást, anyanyelvet, nemzeti közösséget. Ezt az ezer kilométert, a kettészakadást nem vállaltam volna akkor, ha ezek a dolgok nem volnának számomra létfontosságúak. Azok. – Könnyű vagy nehéz nőnek lenni Moldvában? – Nehéz ezt a kérdést erre a két jellemzőre szűkíteni, mert ilyen is, meg olyan is... A megérzéseimet, tapasztalataimat tudom megosztani, ami szubjektív. Leginkább a kötelezettség, a kiszolgáltatottság, a szigorú erkölcs a nő osztályrésze. Alapjában véve a gyermeknek illik tisztelnie szülőanyját, de ezt az illem kívánta tiszteletet idővel felváltja az érdem szerinti tisztelet. A férj is inkább akkor tiszteli feleségét, ha az megérdemli. Magyarfaluban hierarchia van, a kereső férj szava dominál, de a család szíve az anya. Ez kelti az emberben azt az érzést, hogy talán van valamiféle egyensúly a hierarchiában.... – A versírásban ki kell tárulkozni, lelkileg lemeztelenedni. Hogyan viseled, amikor ezt elemzik, esetenként kritizálják? – A versben általában egyes szám első személyben fogalmazok, de nem feltétlenül én vagyok a vers alanya, tárgya. Általános emberi kérdéseket, érzéseket, fájdalmakat próbálok a költészet eszközeivel megfogalmazni. A kritikai szempontok nagyon sokfélék. Irodalmi körönként, ízléskörönként változó, hogy melyek a jó vers kritériumai. Megtisztelő, ha egy szakember időt szentel az irományaim értékelésére, ilyen nagyon ritkán fordul elő. Az alkotó és a kritikus szempontjai, ízlése és célja gyakran egymással ellentétes. Az ember, ha akarna, sem tudna másnak megfelelni. Költészetet, verset kell olvasni, abból az ember megtudja, hogy minek kell megfelelni, milyen a jó vers. – Min dolgozol most? – A kutatói és az írói munka is olyan számomra, mint a földműves munka. Az ember egyrészt állandóan dolgozik, másrészt éppen azzal foglalkozik, amit az élet hoz. Olvasok egy cikkhez, írok egy másik cikket, két, műfaj és tartalom tekintetében egymástól teljesen különböző kötetet szerkesztek, népköltészettel kapcsolatos szócikkeket írok. És belebújtam egy 12 éves fiú bőrébe, akit a szülei az 1920-as években beírattak egy papi szemináriumba, és akinek hat év alatt az utolsó sejtjét is kicserélték. – Azzal, hogy tanultál, köteteid jelentek meg, számos díjat kiérdemeltél, tudsz segíteni a moldvai nőknek? Tudsz példakép lenni? – Közvetlen, személyes kapcsolatom nincsen a moldvai nőkkel, még a magyarfalusiak sem tudnak arról, hogy írok, nem olvastak tőlem semmit. Kétlem, hogy bármiben is tudnék számukra minta lenni. Én viszont nagyon sokat tanulok tőlük, és irigykedve szemlélem kitartásukat, csodálom munkabírásukat. Sok helyen megfordultam, mindenütt láttam dolgozó nőket, de a terhek Moldvában súlyosabbak. – Bántottak valaha a származásod miatt? – Történtek kellemetlen esetek. Ezeket baleseteknek éltem és élem meg. Tudomásul kell vennem, hogy miután „elhagytam” szülőföldemet, amíg élek, erre emlékeztetni fognak. Tegnap is felszólítottak: menjek haza. Angliában élő testvéreimet nem küldik haza. A Zala megyeieket nem küldik haza a fővárosból. A Zala megyei nem veszi el a lehetőséget a Heves megyei elől, én igen, mindkettejük elől. Ezek balesetek. Levegőt veszek, elfordítom a fejem, és azokra tekintek, akik nem az ellenséget, hanem az embertársat látják bennem. Ők többen vannak, ők a többség, róluk szívesebben beszélnék. Egyébként is kötelességünk a jóról beszélni, a csodákról, a csodálatos emberekről. Mert nekik köszönhetően „áll” még a világ, forog a föld, és ember az ember. Sipos Betti, Nőileg Erdély.ma 2017. február 16.Film készült Iancu Laura regényébőlJátékfilm készült Iancu Laura csángóföldi születésű József Attila-díjas író, költő, néprajzkutató Szeretföld című regényéből. Az azonos című, közösségi finanszírozással készült alkotás díszbemutatóját a tervek szerint tegnap tartották Veszprémben, a szakmai bemutató március 7-én lesz a budapesti Toldi moziban – olvasható a Litera.hu irodalmi portálon. A 109 perces nagyjátékfilmet Buvári Tamás rendezte, főként támogatók – civil szervezetek, önkormányzatok, vállalkozások és magánszemélyek – segítségével jött létre. Iancu Laura 2011-ben napvilágot látott regényében Keleti Jeremiás nyolc esztendeig volt távol családjától. Szibériából gyalog teszi meg az utat faluja, Szeretföld határáig. A háború teremtette káosz azonban teljesen átformálta Szeretföldet, és az elmúlt években a közösség is gyökeresen megváltozott. A moldvai magyar közösségben játszódó történelmi elbeszélés a háborút túlélő, hazájába visszatérő katona történetét, a háborúnak a közösségre tett hatását és következményeit beszéli el. A regényből készült film forgatása több hónapos előkészítés után 2015 nyarán kezdődhetett, majd 2016 telén is zajlottak a felvételek. A filmet mindössze 15–20 fős alkotói stáb készítette tíz főbb szereplővel (Lipták Jeanne, Nagy Zsolt, Turós-Máté Kinga, Trokán Anna, Trócsányi Gergely, Lengyel Ferenc, Kőrösi Csaba, Máté P. Gábor, Módri Györgyi, Buvári Csege) és további 30 epizódszereplővel. Hozzájuk csatlakozott a néhány jelenetben közreműködő nagyszámú statisztagárda. A filmet Ladányi János és Lovasi Zoltán fényképezte, míg a producerek Gecs Mónika, Németh Csaba és Dósay Norbert voltak. Iancu Laura a Bákó megyei Magyarfaluban született. Tudományos munkái mellett számos verseskötet (Pár csángó szó, Karmaiból kihullajt, Névtelen nap , Kinek a semmi a mindene, Míg kabátot cserél Isten), egy dráma (Petrás Incze János) és a Szeretföld című kisregény szerzője. Buvári Tamás főként dokumentumfilmek, kísérleti filmek és kisjátékfilmek rendezője. A Magyar Filmszemle-díjas alkotó Nekem ti voltatok címmel 2016-ban regénnyel is jelentkezett. Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-54
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
